Skip to content

Jefferson Alexander - Az első tavaszi reggel

Csend. Egy álmodó. Tik-tak.
Elinduló élet egy nehéz reggelen.
Tik-tak. Csiling. Már nem álmodó.
Ő is ébred mindenkivel együtt.
Elfogyasztja az ismerős kínokat.
Jár. Liheg. Rohan. Összeszedi magát.

Tik-tak. Utcai zajok. Korai az idő.
Nem akart ő menni, de nincs más választása.
Döntöttek helyette. Émelygő felindulása
már szinte szavakba szökken.

Tik-tak. Megáll. Várakozik.
Szemez a szépséggel, de tudja, elérhetetlen.
De álmodozik. Ez ad erőt neki,
felemeli a nyomorúságból.
Tik-tak. Megjön a visszafordíthatatlan jármű. 
Kettő is van belőle. Az egyikre felpattan. 
Lassan, de biztosan veszi a lépteit. 
Ez a busz, és büszke magára, hogy 
talált egy szabad ülőhelyet.
Belehuppan a sötétbarna, kopottas huzatú
székutánzatba. Táskáját szorosan magához szorítja.
"- Nyugi, nem veszi azt el tőled senki..." -
De azért fél egy picit. Ez a világ nem az övé,
jól tudja. Jó lenne álmodozni...

Tik-tak. Szemei megpillantják a házak mögött
bújócskázó napsugarat. Majd a házak eltűnnek,
és végre magáévá teheti, belekapaszkodhat
ebbe a szépségesen szent fénybe.
És szemei lecsukódnak, arcát az ablak felé fordítja.
Szeretne minél többet elkapni a nap fényszálaiból.
Szeretne játszani rajtuk gyönyörűséges muzsikát.
Szeretne szállni, lebegni -, mindegy, mit, csak el innen.
És a melegség árad, átvándorol az apró testbe.
Festőien tündököl most kintről e arc.
A nap örömét leli benne. És ő örömét leli a napban.
És rájön, hogy a négy lételem, mindük oly csodálatos,
nélkülözhetetlenek is. A vízzel társalgott nem is
olyan régen, alig pár órája. Őt is szereti.
Valahogy el tud rugaszkodni pár pillanatra ebből
a világból, amikor a cseppek szerteszét szaladgálnak
a bőrén. És most ugyanez a napfénnyel.
Nincs szó rá. Vajon mit tartogat még neki az élet, 
az univerzum, a galaxis... A taxis?
Á, nem, nem szokott taxiba szállni, csak buszra.

Tik-tak. Múlnak a percek. És az arc még mindig issza
a fényfolyamot, táplálkozik belőle, erőt merít.
És képzeletben vizet egy nagy kancsóból.
Tik-tak. Árnyékok. Az útmenti fák el-eltakarják
egy-egy pillanatra az éltető fényt.
Mintha egy régi filmet forgatnának, vetül e folthibás
összkép, suhannak az első levelek, az ágak árnyjellemei.
Sohasem volt még ennyire tökéletes a reggel.

Tik-tak. Megállás. Indulás. Megállás még egyszer.
Kinéz az ablakon, és az elmúló élménytől kábultan,
úgy véli, mintha árnyalakok mászkálnának az utcán.
Mintha ma senki sem lenne ugyanaz, mint tegnap, 
tegnapelőtt, bármikor korábban. 
Korán van még. Most terjed a lét.
Túlvilági ez a kép, túlmutat mindenen, és ez jó.

Tik-tak. Megint indulás. Majd megállás harmadszor.
Sóhaj. Léptek, de előtte búcsú a Fényistennőtől.
Gondolatban integet, de mégsem szomorú, hisz kapott
valamit, amire mindig emlékezni fog.

Tik-tak. Léptek megint, újra és újra.
Elindul végső célja felé, de csak a reggel célja ez.
Délután más lesz a cél. De ez most nem érdekli.
Boldog. 
Gondolatban megcsókolja az utcán szembejövő lányt.

Ilyen az első tavaszi reggel.


(2002. március 11.)


Címke:  2002, álmodozás, Boldogság, Energia, évszakok, Fény, Jefferson Alexander, Lételem, Most, Pillanat, Szerelem, Szerelmes, Tavasz, Univerzum, Utazás