Skip to content

Jefferson Alexander - Azt álmodtam, hogy hallottam az első szívdobbanásomat...

Azt álmodtam, hogy hallottam az első szívdobbanásomat.
Csodálatos kezdett lenni az élet, és én örültem, hogy élek.
Átjött az üzenet, megtestesült a lélek.
Hosszú folyosón át szaladtam, ismerős volt a fény, 
a körülvevő, majd megérkeztem, s tudtam, hogy sohase vétkeztem.

Emlékeztem, egyszer kérdeztem, miért élek, de az rég volt, 
most, a pillanat soha le nem záruló mámorában 
már nem érdekel a válaszom, 
egyszerűen elfogadtam a puszta tényt, 
valaki ideröpítette ezt a lényt, hogy 
hirdesse az életet, a szeretetet, a szerelmet, 
az egymás iránti véget nem érő engedelmet.

Rendkívüli volt a pillanat, örökkévalónak tetszett, 
de elsétált, forgott együtt a Földdel, 
csorgott a folyóvízzel, mozgott a mederrel, 
és most itt van, a jelenben jelenetet rendez, 
ő önmaga életének írója s előadója, 
a tapasztalatok megélője s átadója, 
és a szeretet híradója - ha lenne ilyen műsor, de nincsen, 
- miből gondolod ezt? hogy ez volt az egyetlen, 
az utolsó drága kincsed? ami nincsen? -
pedig van, létezik, nem kerül el, veled van örökösen, 
átkarol a Szerencse, és Carol, egy név feldereng, 
egy lányé vagy lényé?

S fokozatosan visszajön, visszaárad beléd a tudás, a Fény, 
igen, Ő mondta egyszer, hogy minden lejátszott léted illúzió, 
és hogy az igazi lényeget, az igazi lényedet 
soha nem veszítheted el, mert az már eleve a tiéd.

Hallottad a hangomat, megérintetted ajkamat, 
egyesültél testemmel, s rájöttél, mindig egy voltál velem.

Áthaladtál az ösvényen, mely ezer és millió alakban lebeg
valahol téren és időn kívül.
Boldog voltál, hogy újra gyermek lehetsz, és tudtad, hogy
mindig is az voltál, Aki Vagy, s hogy
mindig is azzá és csakis azzá lehetsz, Aki és Ami Vagy.

A Boldogság és a Szeretet határtalan, 
oszd meg mindenkivel, akinek megérinted az életét.

S a Fény beragyogja a Földet, valami megváltozik, 
jobbá válik, megtanulunk élni, s nem csak remélni.
Tudni fogjuk és érezzük, mit jelent jelenben jelen lenni, 
mit jelent a gyermeki szív ... és az első dobbanás ...
egy új jelenlét ...

Azt álmodtam, hogy egy vagyok mindennel, hogy 
átfut rajtam minden szál, szín, szag, szellem,
száraz, szilárd, cseppfolyós, nedves -, 
mindegy, mi szalad, mozog, forog, az számomra kedves, 
mert az álmokban ez már csak így van, 
de vajon nem örökösen álmodtam és álmodom?

Újraálmodom, megteremtem önmagam újra és újra.

Csodálatos kezdett lenni a lét, átjött az üzenet, 
az utazás folytatódott, emlékeztem, felidéződött bennem
a mindenség végtelenül átkaroló szeretete, 
elfogadtam az életet, amelyet magamnak adtam és kértem másoktól, 
és ők szerettek, a lényükből fakadóan, önzetlenül, 
tudva, nincs más lényeg.

A pillanat örökkévalónak tetszett, és örökösen körbe-körbejárt, 
mint ez a vers, mint bolygónk, ahol a szavak, a gondolatok
leíródnak, minduntalan felfedezve és megismerve egymást...

Elég csak egyszerűen megfognod a kezem, 
érintésünk dobbanássá csendesül, 
lelkünkben feldereng az első lüktetés emléke, 
mely ezt a világot is teremtette egykoron.

Azt álmodtam, hogy álmomban álom volt az álom, 
és az élet is ugyanígy volt jelen.
Tetszett ez az álom.

Hagyj álmodnom, hagyj játszanom, 
játssz és álmodj te is velem, 
örökösen, vég nélkül, 
s kezdetek nélkül is, kedvesem.

Azt álmodtam, hogy álmomban egy álmot álmodok.
Ezernyi tehetség lakozik bennem, várva, hogy
előtörjön, hogy megvalósítsa, kifejezze önmagát, 
kreativizálódjon.

A továbblépésnek, a haladásnak nincsen akadálya.
Az álmoknak nincsen kezdete és vége.
Álmodj tovább, én is azt teszem.


(2003. november 23.)


Címke:  2003, álmok, Belső gyermek, Boldogság, Fény, Jefferson Alexander, Jelenlét, Kapcsolat, Lét, Pillanat, Spirituális, Szerelmes, Szeretet, Teremtés