Skip to content

Jefferson Alexander - Megismételhetetlen

Azokban a felhőkben, felhők közt utaztunk,
azon alakzatokban, ott váltak valóra álmaink,
csupán pillanatképek voltunk a magunk 
elképzelt valóságában, komoly tettekre 
elszántságot kölcsönöztünk, és egy hosszú 
folyamat gyümölcseként létrehoztuk azt, 
amitől már nem kell tartanunk. 

E kékszálú, fehér és szürke színek 
árnyalták be a jövőnk, egy olyan 
eljövendő kor előképzetét, amely 
hasonlóképpeni a maihoz, de mégis más, 
és mi tudtuk, mely irányban történt a változás -
hisz mi vittük végbe, ha csak képzeletben is.

Mert erőnk nagy, ám hatalmunk véges, és 
végtelenül hálásak lennénk, ha mások is 
csatlakoznának hozzánk, kik végül rajtunk kívüli 
lényekké lennének, és erősítenék a hitünket. 
Mert bizony a tettek kevesek, ha nem követi őket 
lelkesedés, lélekbe magként vetett hit, 
így csírázó sors, elrendeltetés, rendelkezés... 
Élet. Igazság. Látomás. Vallomás. 

Én bevallom neked, hogy látomásom volt 
az élet igazságairól, olyan keveseknek 
megadatott dolgokról, amik mély titkai 
a létnek, nélkülük semmik lennénk, 
egy olyan társadalom lennénk, akik csak vannak, 
de nem éreznek, nincsenek szenvedélyei, 
belső harcai, külső megnyilvánulásuk sem szívderítő -,
de miért kellenek harcok, ha van más megoldás?

Ha itt van a titok az ujjaink között, 
felfogjuk naponta, de nem értelmezzük, 
vagy nem jó értelmet adunk számára. 
Nem adunk kinyilatkoztatást, nem engedjük be 
a sugallatot, a tavaszi szellőt sem lakásunkba, 
egy olyan otthonba, amelyben Ő, a szellem, 
jól mulatna. Múlatná az időt, okosan, hasznosan, 
odaadó mámorban teljesítené ki küldetését, 
amit egy régi, fokozatosan módosuló elrendeltetés
adott neki, még az idők kezdetén.

Nem tudhatjuk a pontot, ahonnan elindult, 
nem jöhetünk rá arra, merre tart. 
Csak van, mint oly sok dolog, érték,
és el kell fogadni őt, játszani kell vele, 
vidáman együtt kell érezni vele, mert 
egyszer él bennünk, és egyszer hal meg velünk,
és utána megy tovább, a felhők közé, ahol 
új álmokat lát, új zenéket hall, hallgat egy darabig, 
próbálja felfedezni a levegőerdő rejtette hangulatot,
vihart áraszt, napfényt szív magába, színeket mutat,
lelkeket kutat. Engedi tovább a megvalósulást, 
a civilizálódást, a kor szellemét, amely 
palackjából kilépve vágyakat vált valóra, 
és közben új korokat alkot, halkan, csendesen 
lépkedve köztünk. Mert közöttünk van. 

Látjuk, látni véljük őt minden percben,
ott a felhők közt, ahol valaha mi is utaztunk,
halljuk sóhaját, látjuk képeit akkor, amikor alszunk. 
Nem örök álmot. Az örök álom még vár. 
Talán mások a részesei, messze, messze innen, 
ahol még nem járt se lélek, se test. 

Ők is várják a felszabadulást, 
míg mi a feltámadást, s számláljuk perceink, 
az óramutató forog, bolygónk is a tengelye körül. 
Napunk melegít, álmodozunk a Holdra feltekintve, 
szövődnek szerelmek, barátságok, nyittatnak kapuk, 
melyeken át szeretnénk lépni, de még nem tudunk. 

De már nem várat magára a csoda sokáig. Már nem. 
Hisz remélünk, reméljük, sorsunk jobbra válik, 
és tetteink által egyszer majd gyönyörűséges 
virágillatú mezőkre lépünk.
És a felhők közt látott, átélt pillanatképek
megtörténnek itt és most megismételhetetlenül.


(2002. augusztus 12.)


Címke:  2002, álom, élet, Felhők, Felszabadulás, Feltámadás, Hit, Igazság, Jefferson Alexander, Látomás, Lélek, Szellem, Utazás