Skip to content

Jefferson Alexander - Szürke szavak

Életemnek dübörgő tengerében
megalszanak, kitikkadnak a fák,
tátongón fejem fölé szakad az éjszaka,
támolyog fulladozva a sosem volt nyár.

Jön a tél, elviszi az ősz szürke zaját,
s meghozza az elmúlás búját, baját,
jaját a távozó szeleknek és
sikolyát az érkező viharnak.

Utcákra kitolt pálmafák
merészkednek látókörünkbe,
látomások hadai szíven szúrt
létezések havait tavalyivá teszik.

Eszi a szú a szúrós merészséget,
tíz tűz ég és harangok zúgnak,
kiűz az éj, éles hangok búgnak,
érted fényes kardok nyúlnak.

Átkarol álmaid óceánja,
alkarod alkalmazodik
fúvó fuvallatokhoz
nyugvó nappalon.

Fél megszólítani
kitekert nyakába
kapaszkodó türelem-terem
sietős olvasata délután.

Megtörténik a mélyre zárt
éjszaka üressége megint,
némán hadakozunk a tieiddel,
kérésem csak ennyi: hidd el.

Szánva szántjuk unott odvaink
olvadt rémületét,
küzdünk szüntelen te meg én,
és végül már csak

szürke szavakról álmodom,
és arról, hogy a csend
megtörik a hallgatás
halk morajában.


(2002. február 26.)


Címke:  2002, Alliteráció, Csend, évszakok, Jefferson Alexander, Kapcsolat, Szélvihar, Sötétség, Tél, Vihar